2012.06.01.
"Amikor a Vég találkozik a Kezdettel, lezárul egy ciklus. Elérkezett a vég ideje.
Mese az ó időből... s meglátjátok, hogy Egy a Kezdet és a Vég."
IGAZSÁG ÉS HAMISSÁG (népmese)
Élt egyszer két testvér, az egyiket Igazságnak, a másikot Hamisságnak híták.
Ahogy meghalt az anyjok, apjok, nem rnaradt egyebik, csak egy rozoga
rossz házikójok. Az ablakja betörve, az ajtaja kifordulva. Abba a
házikóba meg nem vót egyeb egy szúszékné, annak az aljába meg egy
keveske liszt. Azt mondja Igazság a Hamisságnak:
- Édes testvérkém,
süssük meg ezt a cseppecske lisztet bogácsának, oszt menjünk világgá,
úgyse tudónk mit kezdenyi itthon, ránk szakad ez a rossz ház.
- Hát süssük, oszt vegyük a pútyerkánkot, hátha valahol szerencsénk lesz! - egyezett bele Hamisság.
Megsűtték a kis maradék lísztet, de olyan keves vót az, hogy csak hat
bogácsa lett belőle. Megosztozkodtak rajta becsületesen: három ide,
három oda. Avval becsavargatták egy kis vászontarisznyába, a kebelikbe
tették, úgy indultak országnak-világnak. Mikor má egy jó kiadós utat
megtettek, rájok gyött az éhség. Azt mondja Hamisság:
- Hallod-e, Igazság, együk meg azt a kís bogácsát, mer szédülök az éhségtő.
- Jó van, együnk egyet-egyet, ki-ki a magaét.
- Nem úgy van az, hallod-e! Megesszük most az ettédet mind a hármat,
majd osztan ha megéhezönk, legközelebb az enyímet a hármat.
- Jó van, testvérem, legyen úgy, ahogy gondolod!
Beleegyezett szegény Igazság abba, amit a bátyja mondott, megették a bogácsáját, avval továbbmentek.
Mentek, nagyon messze. Szegény Igazság má csak botladozott, ténfergett
az úton nagy éhségibe, de mégse mert szólnyi a bátyjának. Várta, várta,
hogy megszólaljon a testvéri, megkinálja a bogácsábó. Híába várta, hát
megszólalt ő maga:
- Hallod-e, Hamisság, együk meg a bogácsádot, mer nagyon éhen vagyok!
- Nem bánom, de csak akkor adok az enyímbő, ha kiszúrhatom a fél szemedet.
Szegény Igazság annyira elcsigázódott éhségibe, hogy beleegyezett. A
gonosz Hamisság meg kinyitta a bicskáját, kiszúrta Igazságnak az egyik
szemit, csak úgy adott neki egy bogácsát.
Mentek, mendegéltek tovább az úton, hát megint nagyon megéhezett Igazság.
- Hallod-e, Hamisság testvérem, adjá még egy bogácsát, mer igen-igen éhes vagyok!
- Adok, ha ki hagyod szúrnyi a másik fél szemed is.
Mit vót mit tennyi, Igazság hagyta kiszúrnyi a másik szemit is, csak
úgy kapott bogácsát a gonosz testvéritő. Ahogy megette, ríva fakadt:
- Hallod-e, Hamisság, minek most má nekem az életem, mikor semmit se
látok a világbó. Vezess engem a városba olyan helyre, ahol kódulhatok,
ahol megkönyörülnek rajtam, ahol adnak egy kis ennyivalót.
- Jó, odavezetlek.
Hamisságnak persze eszibe se vót, hogy a városba vigye a testvérit. El
akarta veszejtenyi valami elhagyott helyen. Megfogta a kezit, vitte egy
nagy hegyre, az akasztófa tövibe. Ahogy odaértek, letette.
- No, megérkeztünk. Te csak üljé nyugodtan, ére járnak nagyon sokan, ez lesz a jó hely a kódulásra.
A gonosz Hamisság magára hagyta a testvérit, ő meg odébbállt, útra kerekedett.
Szegény Igazság egy darabig üldögélt magába. Keservesen szenvedett a
szemitő, meg éhes is vót. Éccaka vót má, mikor elbóbiskolt, elaludt.
Egyszerre csak lódobogásra riadt fel. Ketten gyöttek, egészen a közelibe
állottak meg. Aszongya az egyik a másiknak:
- Hallod-e cimborám,
furcsa helyre értünk most. Ha most hiányozna a kezed, a lábad vagy a
szemed, az akasztófa alatt meghemperegné a friss harmatba, mingyár
rendbe gyönné, kinyőne a kezed, a lábad, visszatérne a látásod. No, de
neked semmi se hibádzik.
- Nem is azér gyöttünk - mondta a másik - ,
itt van ez a nagy kő, alatta a sok kincs, az lesz a mi orvosságunk,
megélünk belőle holtunk napjáig. Hozzunk hónap egy csákányt, lássunk
munkához!
Avval eltávolodott a lódobogás. Igazság meg nem
várakozott, gyorsan meghempergett a harmatos fűbe, hát Uram Teremtőm,
mingyár kinyőtt a szemi. Meglátta a követ. Minden erejibő ráncigálnyi
kezdte, hát engedett. Mikor elmozdította, csillogott-villogott a sok
aranypénz, a drága ékszer. Megrakta mind a két zsebit, úgy indult a
város felé. A városba ruhát vett magának, cipőt. Utána betért egy
vendéglőbe, annyit evett a legfinomabb ételekbő, amennyi belefért. Egyeb
dolga nem maradt, komótosan sétálgatott az utcákon. Egyszerre csak
szembegyött vele a testvéri éhesen, piszkosan.
- Igazság, drága testvérem, te vagy az?
- Bijony én. Jó helyre vezetté te engem. Látod, hogy meggazdagodtam?
- Mondjad, hogy gazdagodtál meg, hogy történt!
- Jó helyre vezettél te engem, mikor kiszúrtad a szemem. Hogy
könyörögtem, hogy a városba vezess, de annál sokkalta jobb helyre
vezetté, egy akasztófa alá. Éccaka két ember gyött. Arró beszéltek, hogy
aki abba a harmatba meghemperegyik, akarmilyen hibája van, megint ép
lesz. Osztán életyi utólsó napjaig gazdag lehet, ha a kő alatt elgyugott
kincsbő megpakol.
- Hőj, testvérem, gyorsan szúrd ki a szemem, vezess az akasztófa alá, ahogy én vezettelek, legyünk egyfurmán gazdagok!
Szegény Igazság sehogy se akarta megcsonkítanyi a testvérit, de az
annyira könyörgött, annyira rimánkodott, hogy mit vót mit tennyi,
kiszúrta mind a két szemit. Kivezette az akasztófáho, letette a tövibe,
magára hagyta. Ahogy éccaka lett, közeledett a lódobogás, a két ember
megállt a közelbe. Azt mondja az egyik:
- Hallod-e, a múlt éccaka
kifigyelhettek bennőnket, megdézsmálták a kincsőnköt. Nézzünk körül, nem
bujkál-e most is valaki errefelé!
Ahogy meresztgették a szemiket a
sötétbe, meglátták Hamisságot, aki éppen a harmatba hempergett. Több se
kellett nekik, megugrasztották a két lovat, széttaposták Hamisságot.
Sok év múlva porrá vált Hamisság. Gyött egy nagy szél, szanaszét vitte a
porát a világba. Azér van hamisság azóta is a világon, mer a porábó
mindenfelé jutott.
